1956-ban apámnak jól bejött a budapesti őszi vásár. Ebből az egyszerű gazdasági körülményből úgy lett zenei téma, hogy meg tudtuk venni szívem vágyát, egy 120-as Weltmeister harmonikát

Egy Grász Ferenc nevű vendéglátós harmonikásnál kezdtem tanulni aki - velem együtt - nagyon komolyan vette az oktatást. Sokat kellett skáláznom és gyakorló darabokat játszanom. Igyekezett bevezetni az összhangzattan rejtelmeibe. Mesterem megemlítette ugyan, hogy a balkéz gombjaival is lehet dallamot játszani, de mivel ő nem csinálta, engem sem erőltetett. Ez sokáig - később már maradéktalanul nem pótolható - hiányosságom maradt.

Érdekes, hogy alig néhány nótát tudtam csak játszani, de azonnal zenekarban gondolkodtam. Zongorista barátommal és egy dobos gyerekkel mindjárt zenekart alakítottunk.

Szerencsémre összeakadtam idős Sadler Bélával,  aki korábban zenész és tamburmajor volt. Ezidőtájt a Pick Szalámigyárban dolgozott mint portás. Maga köré gyűjtötte a zene iránt érdeklődő gyerekeket és a gyár igazgatójának támogatásával megalakult a "PIXALAM JAZZ" nevű együttes. Egész jó kis zenekar jött össze, a szórakoztató zene akkori fő korifeusától Kiszin Miklóstól ideiglenes működési engedélyt kaptunk, így a szalámigyári klubon kívül sokfelé játszottunk a városban is.

Sajnos minket is elért a modernizáció, a rock korszak.  Barátaim közölték, hogy a harmonika "ciki", nem fér bele a zenekar stílusába. Kénytelen voltam szeretett hangszeremet félre tenni, beszereztem egy tenorszaxofont, mely hangszerből - természetesen megfelelő stúdiumok után - OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) vizsgát is tettem, ahol B kategóriás előadó művészi képesítést kaptam. A harmonika "mellékhangszerré" degradálódott. Volt mesteremmel Grász Ferivel és zenekarával évekig játszottam a város szinte valamennyi szórakozóhelyén, főleg a Hungáriában és a Tisza szállóban.

Személyes körülményeim úgy alakultak, hogy a zenélést abba kellett hagynom. Munka mellett felvettek a közgazdasági egyetemre és el kellett döntenem, hogy zenész leszek, vagy "normális" polgár. Családi nyomásra (akkor már feleségem és gyerekem volt) ez utóbbit választottam. A szaxofon teljesen eltűnt az életemből, hiszen a hangszeres tudást csak napi gyakorlással lehetett volna szinten tartani. A harmonikát évi egy-két alkalommal, baráti összejöveteleken, vagy tisza-parti tábortűz mellett akasztottam a nyakamba.

Négy-öt évvel ezelőtt Molnár Sanyi barátom többszöri unszolására eljöttem a harmonika barátok klubjába, ahol jó barátokra - és mivel ezidőtájt halt meg a feleségem - megnyugvásra találtam. Azt hiszem, szakmailag is sikerült fejlődnöm, amiben Mizsei Zoli és zenésztársam Kovács Józsi volt a segítségemre. A korom - és egészségi állapotom - engedte lehetőségeken belül sokat muzsikálunk, fellépésekre járunk a magam és remélhetőleg mások örömére.

Belátva, hogy a megfelelő alapok hiányában belőlem nem lesz virtuóz szólista, most is inkább a társas muzsikálást részesítem előnyben. Kovács Józsival, Molnár Sanyival, újabban Csanádi Endrével együtt próbálkozunk régi magyar-, és világslágerek feldolgozásával.  A Nemzeti Film Alap nagy erőfeszítéseket tesz régi magyar filmek felkutatására és felújítására. Ezekben a filmekben szinte mindig van egy-két slágergyanús, kevéssé ismert filmdal. Ezeket a régi filmslágereket igyekszünk felfedezni és lehetőleg közkinccsé tenni.